Dr. Farkas Ferencné Dr. Kurucz Zsuzsanna

Dr. Farkas Ferencné Dr. Kurucz Zsuzsanna 1949-ben született Kiskőrösön. Diplomáját Budapesten, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte 1973-ban, Matematika-Statisztika-Számvitel tanár szakon. 1987-ben szerzett kandidátusi (CSc) fokozatot, és – nyugdíjba vonulásáig – több mint 40 évig volt a Pécsi Tudományegyetem oktatója. Egyetemi doktori címet 1974-ben, a közgazdaságtudomány kandidátusa fokozatot 1987-ben szerezte meg. 1973 óta dolgozott a PTE-n oktatóként és 1991-től a Közgazdaságtudományi Kar (PTE KTK) egyetemi docense volt a Vezetési Tanácsadás Tanszéken, később a Vezetés- és Szervezéstudományi Intézetben. Munkásságát számos elismeréssel és díjjal jutalmazták: Főigazgatói Dicséret (1974), Miniszteri Dicséret (1977), Széchenyi István Ösztöndíj (2003). 2014 nyarán a PTE KTK Janus Pannonius Közgazdasági Szakkollégiumtól megkapta a „Szakkollégium Tanára 2014” címet. A témavezetése alatt született tudományos diákköri dolgozatok és megszerzett PhD fokozatok számossága is alátámasztja a tehetséggondozásért végzett érdemeit, amelyért 2009-ben Apáczai Csere János-díjjal tüntették ki. Oktatási és kutatási területe kiterjedt a coachingra, a vezetési tanácsadásra, a karriermenedzsmentre, a tehetséggondozásra, és a nők helyzetére az üzleti életben.

A fenti tényszerű ismertető azonban nem elegendő ahhoz, hogy akár csak egy villanásnyit is megértsünk Farkas Ferencné vibráló személyiségéből, izgalmas történeteiből. A hozzá közelebb álló tanítványai nevében egyöntetűen kijelenthető, hogy ő volt számunkra A TANÁRNŐ. Így nagybetűkkel. Igazi egyéniség volt. Többen, akiket szárnyai alá vett, egyszerűen csak Tanárnőnek neveztük, mert mindenki számára egyértelmű volt, kire gondolunk. Mindig segíteni szeretett a hallgatóknak, egyfajta „tyúkanyó” volt. Bárki, akit megkérdezünk róla, biztosan egyetértene abban, hogy Tanárnő hatalmas energiákkal, életigenléssel, humorral, anekdotázással, spontaneitással volt jellemezhető. Éppen ezért nehéz róla múlt időben írni, mert Farkasné Tanárnő személyisége magáról az ÉLET-ről szólt. Tanárnő több mint tíz évig atletizált, kézilabdázásban eljutott az NB. I szintre, síelt, úszott, merült, esténként futott.

Számos történet juthat eszünkbe róla. Tanárnő például egy kisebb karambol után is csak örülni tudott annak, hogy egy újabb ismeretséget köthet valakivel, és kézfogással, mosolyogva üdvözölte a másik (vétkes) sofőrt. Igyekezett mindenkit megszólítani, és barátkozni. Amikor belépett egy térbe, rögtön ő lett a társaság középpontja. Kiterjedt kapcsolatrendszere igazán mozgalmassá tette nyugdíjas éveit is. A fiatalokat is megszégyenítő program kavalkáddal pezsgett körülötte az események sora: mindig utazott, és élvezte a nyüzsgést.

Minden pillanatban a hallgatók támogatása, nevelése állt gondolkodása középpontjában. Rengeteget készült egyetemi előadásaira, és jellemzően az óra első perceiben jegyzeteit „eldobva” improvizált. Ráérzett a hallgatók szükségleteire, rezonált az ő történeteikre. Mindig valami újat, elgondolkodtatót, valami aktuális olvasnivalót, hírt hozott a tanítványainak a nagyvilágból, amivel – a szó pozitív értelmében – provokálni akarta őket. Gondolkodásra, perspektívaváltásra, fejlődésre. Nemcsak szakmai, hanem emberi, művészeti, kulturális szempontból is. Amikor ajándék bonbont kapott, első teendője az volt, hogy elosztogatta az órán hallgatói között. Fontosnak tartotta, hogy a hallgatók találkozzanak a gyakorlattal, ezért gyakran szervezett vállalatlátogatásokat, ill. hívott meg szakembereket vendégelőadóként. Tanításai között számos életbölcsességet közvetített a tanteremben, és az utolsó évtizedében mindig hozzátette: „sok elvem van, de már elég idős vagyok ahhoz, hogy néhányat feladjak belőlük.”

Tanárnő maga volt a játékosság, egyúttal érzékeny empátiával is tudott fordulni mentoráltjai felé, amikor arra volt szükség. Egy pillanat alatt tudta átfordítani a „bajban lévő” hallgatók gondolkodását: átkeretezte, és rögtön megoldás irányba terelte őket. Tettre késztetett, elvárásokat támasztott, amivel nagy munkát tudott a körülötte lévőkből előcsalogatni. Pártfogoltjaiért mindig kiállt, védelmezte őket, és szót emelt értük.

Sokat dicsért. Többet látott az emberekben, mint ők saját magukban. Gyakori mondása és tanítási krédója is volt, hogy „nem Kolumbusz Kristóf földrajztanára fedezte fel Amerikát”. Vagyis ő igyekezett tanítványaiból kihozni azt a maximumot, amivel saját elképzeléseiket is túlszárnyalhatták. Visszatérő mondata volt a következő gondolat is: „aki a sasok között szeretne szárnyalni, ne a pulykák között kapirgáljon”.

Amikor személyes történeteit osztotta meg a hallgatósággal, olykor zavarba ejtő részletekbe is beavatta őket, nagyon nyitott személyiség volt, és rendkívül érdekelte mások története is. Szétszórt volt. Ám ő ezt tudta magáról, azt is viccesen mesélte el, hogy egyik kitüntetését hogyan felejtette az autója tetején, majd hagyta el. Többször előfordult, hogy tanítványai óra után vitték utána a táskáját, meg amit még ott felejtett a teremben. Az egyik órán nagy mulatság volt abból, hogy a pendrive-ja helyett véletlenül egy bicskát nyújtott át a segítőjének, hogy arról telepítse az előadást. Őt így és ilyennek lehetett szeretni, és Tanárnő is kifejezetten élvezte, amikor hibákat vétett. Ezzel is arra tanított, hogy ne törekedjünk túlzott tökéletességre, az élethez lazaságra, elengedésre is szükség van.

Amikor konfliktusa vagy problémája volt, úgy küzdött meg vele, hogy azonnal igyekezett történetté alakítani, és tanmese formájában kezdte mesélni környezetének, tanító célzattal. Édesapjáról sokat mesélt, a vele való különlegesen erős érzelmi kötelékről. Tőle leginkább a „pozitív paranoiát” tanulta meg. Legalábbis ahogyan ő nevezte, amikor a legrosszabb dolgokban is igyekezett a pozitívat meglátni. Tanárnő stílusa rapszodikus volt az oktatásban és a publikálásban is. Történeteit főként szóhagyomány útján adta tovább, ám a 2010-es évektől kezdve egyre többször fogalmazódott meg benne a szándék, hogy papírra vesse kedvenc vagy élete meghatározó történeteit, gondolatait. Az írásra fordított munka, a naplózás segített neki a veszteségek feldolgozásában és az emlékek megőrzésében is. Ezek közül osztunk meg néhány összegző gondolatot Farkasné Tanárnő tollából:

„Olyan célt próbálok szolgálni, ahol a szolgálat öröm, amit én nagyszerűnek ismerek el, amíg élek. Büszkén szolgálom a közösséget mindazzal, amivel csak tudom. Minél keményebben dolgozom, annál inkább élek. Az élet számomra olyan fény, röpke állapot, amit át kell adnom a következő generációnak.”

„Érdekes volt a mai ébredésem. Kipihentnek éreztem magam és erősnek, készen álltam a rám váró napra. Pedig a hajnal első fényére ébredtem, amit az ablakomon beragyogó hó tett még vakítóbbá. Este elfelejtettem leengedni a szobám ablakán a redőnyt. Pontosan tudtam mit fogok ma csinálni.”

„Néha profetikusnak tűnhetek majd, eddigi írásaimban is alkalmanként fellelhető ez a tulajdonságom. Nagyon szeretek tanítani, szeretem a személyes találkozásokat. Most újra tanítani akarok az életemmel, a tapasztalataimmal és azzal a hittel, hogy néhányan le tudják majd fordítani saját boldogulásukra az itt írottakat. Írok és olvasok, hogy magamnak is segíthessek „személyes kérdésekben”. Az írásaim végén ott hagyom az üres helyet, ami talán a legfontosabb, itt az olvasó teheti meg észrevételeit, leírhatja lépéseit, döntéseit és a döntések eredményeit.”

Kedves Tanárnő! Közös történeteinket igyekszünk lefordítani saját boldogságunkra, és tovább írni az üres helyen, amit hagytál számunkra. Köszönjük, hogy életeddel, bölcsességeddel tanítottál!

A tanítványok, kollégák és barátok nevében búcsúzom Tőled,

Szeretettel: Balogh Gábor